Sokszor megkapom ezt a kérdést, hogy miért nem maradtam kinn Spanyolországban. Nagyon jó kérdés. Ugyanis úgy volt, hogy maradok és haza nem jövök…
Mielőtt még folytatnám, ez az én tapasztalatom. Más lehet, hogy teljesen máshogy éli meg, ráadásul annyian maradnak is. Amivel semmi baj. De ez az én történetem.
Miután Dél-Spanyolországban töltöttem az Erasmusos hónapjaim, teljesen magával ragadott a kinti élet; napfény, óceánpart, isteni ételek, az emberek habitusa, teljes szabadság, ami azelőtt nem volt meg az életemben. Vissza akartam menni. Ami sikerült is, mert felvettek Sevillában egy mester képzésre. Úgy terveztem, miután befejezem a sulit, kinn maradok. Nem akarok hazajönni. Nem voltam itthon boldog. Szóval újra kinn voltam, de már nem volt olyan, mint az Erasmus. Annak az időszaknak az érzelmi világa olyan, mint egy friss új szerelem. De most már nem volt annyi új. Még mindig én voltam egyedüli magyar, aki nem Bukarestből, hanem Budapestről jött (na jó, azért ez nem fordult elő olyan sokszor, de párszor igen). Az első két hónapban rájöttem, hogy amint lehet, hazajövök. Nem voltam kinn boldogabb. Vittem ki magammal azt, amitől azt hiszem inkább csak menekültem. Egyszerűen minden és mindenki hiányzott, akit szerettem. Pedig annyira, de annyira ott akartam hagyni mindent és mindenkit.
Karácsonyra hazalátogattam. Életemben nem örültem még ennyire, amikor hazaértem. Eufórikus volt. Tudtam már, hogy amint vége a sulinak hazajövök. Visszamentem még egy fél évre és csak erősödött az érzés, szóval az egészet egy hosszú nyaralásnak éltem meg. Így az a fél év egyáltalán nem volt nehéz már.
Érdekes, hogy régebben sosem volt magyar tudatom. Nem is nézek ki magyarnak, meg elvágytam innen mindig is, hátha jobb lesz és majd spanyolszerű valakiként beolvadhatok. A sors iróniája, hogy pont az ellenkezőjére mutatott rá az Élet. Szerintem amikor az ember külföldön van, akkor érzi meg igazán honnan jött. Velem is így volt. Egyre jobban magyarnak éreztem magam. Például a spanyolok csak úgy tudnak kommunikálni, ha egymás szavába vágnak. Én nem mondom, hogy nem csinálom, de csak úgy szóhoz jutni egy társaságban, ha belevágsz valaki mondandójába, az nem ment. A magyarok sokkal udvariasabbak. A köszönöm, szívesen, légy szíves szavak nagyon ritkán használatosak és sorolhatnám. De ezzel egyébként semmi baj, kulturális különbség ez. Legalább rájöttem, hogy „jobbnevelt”vagyok, mint hittem.
Amire nem számítottam, hogy eszméletlenül hiányzott, hogy magyart halljak és magyarul beszéljek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen édes tud lenni az anyanyelvem.
Persze más nyomós okai is voltak. Spanyol tanárként kinn nem nagyon kaptam volna munkát. Vendéglátásban meg már nem akartam dolgozni, az a kevés is elég volt, amit eltöltöttem benne itthon.
Amit tanultam Spanyolországban, hogy legyek büszke arra ahonnan jöttem. A spanyolok szörnyen büszkék rá. Szeretik a kultúrájukat és ragaszkodnak is hozzá. Én nem voltam mindig így ezzel. De változtam.
Külföldi voltam egy pici országból, amit annyira nem ismertek. Ahol viszont én mindent ismerek és mindent értek mi miért van. Szokták mondani, hogy mi magyarok negatívak vagyunk és depisek. Lehet, de a spanyolok is sokat panaszkodnak. Vicces volt, mert csomószor megkaptam, hogy milyen pozitív vagyok. Depisek tudnak lenni a spanyolok? Hajaj, csak nem mutatják. Mi igen. Viszont tudnak szórakozni, és úgy örülni mindennek. Abban van mit fejlődnünk.
Spanyolország a szívem csücske, az emberek közvetlensége, a nők divatos öltözködése, az a rengeteg étel, az illatok, az ég színe, a kisebb városok lassúsága, mind csodás és irigylésre méltó. De amikor a Margit hídon vagyok és látom egész gyönyörű Budapestemet, a magyar eget és érzem a magyar illatot, az otthon illatát, érzem, hogy otthon vagyok és eszembe se jut elmenni innen. Kinn nagyon hiányzott ez az érzés.
Mondják, hogy ott az otthonod, ahol a szíved. Akkor én itthon hagytam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: