Düh füzet

Manapság érzelmeinket sokszor emodzsikkal fejezzük ki, aminek, valljuk be, gyakran a fele se igaz.
Stresszesebb életet élünk, mint valaha. Bár már egy olyan korban élünk, ahol megengedettebb és elfogadottabb kifejezni érzéseinket. De azt se feledjük, hogy felütötte fejét a társadalmi elszigeteltség, így nem biztos, hogy van rá emberünk, akinek elmondhatjuk sötét gondolatainkat.

Most legfőképpen a düh, harag, frusztráltság érzése lenne a középpontban. Szerintem ezek a legnehezebben kifejezhetők. Mit kezdjünk velük? Hogyan tudnánk megszabadulni tőlük? Jó lenne néha ordítani, sikítani. Vagy valamit összetörni vagy eltépni. Vagy akár törni zúzni. De egyik se túl elfogadott társadalmilag. Pedig szerintem mindezek a bennünk lévő feszültséget tökéletesen feloldanák.

Bevallom én egy pufogó személyiség vagyok és a harag része lényemnek, bár nem igazán fejezem ki drasztikusan.

Azt mondják, ha magunkban tartjuk ezeket az érzéseket, valahol biztos kijönnek és ráadásul nem biztos, hogy a legjobbkor és a legmegfelelőbb ember előtt. Így gyakran előfordul, hogy a felgyülemlett stresszt és frusztrációt levezetjük akaratlanul (nem tudatosan!) másokon, legfőképpen a hozzánk legközelebbi embereken. Pont ezért fontos szerintem terápiára járni vagy egy coach-hoz. Viszont terápiára eljutni, még ha vágyunk rá, sem olyan egyszerű. Egyrészt drága. Szerintem kicsit túlzás. De ha még le is nyeljük mennyibe kerül, a legtöbb pszichológus 50 perces ülést tart, ami valljuk be nem sok idő. Magán tanárként el se tudom képzelni hogy ilyen rövid órát tartsak. Nemhogy amikor az életemről van szó. Megértem hogy 60 perc már gondot okoz a szervezésben és a páciensek érkezésében. De 50 perc… Anno nekem 75 perc volt egy alkalom. El se tudom képzelni, hogy ennél kevesebb hatásos lett volna.

De bejegyzésemnek nem ez a lényege. A dilemma az, hogy úgy érzem mesélnem kell, ki kell adni az érzéseimet. Beszélni vágyom, megformázni gondolataim. Negatív, haragos, dühös, elkeseredett gondolataim, amelyek néha napján felütik fejüket. Így gondoltam egyet…

Ha nem telik pszichológusra, ha nincs idő rá, vagy nem találjuk a megfelelőt, addig van egy olcsóbb és szintén hatásos megoldás.
Írni. Írni. Írni….. De mit? Naplót? Valami olyasmit…

Nemrég hallottam arról, hogy írás terápia. Azt mondják, hogy nagyon jót tesz az elmének. Az írás összeszedi a gondolatainkat, így jobban láthatjuk helyzetünket. Mivel most nem egy személyes beszélgetésen van az ember így nem kell, hogy a gondolatok összefüggőek legyenek. Nem kell viselkedni, szépen sem kell írni vagy lassan (bár sosem lehet olyan gyorsan írni, mint a gondolatok suhannak az agyunkban). Ami a legjobb, hogy cenzúrázatlanul írhatunk, csúnya szavakkal akár. Azt is fontosnak tartom, hogy kézzel írjunk. A kezünk mozdulataival is még inkább meg tudunk szabadulni a feszültségtől.

Épp ezért vettem egy fekete füzetet. Vannak rajta virágok, amik számomra szimbolizálják a megkönnyebbülést és gyógyulást. De mindenképpen fontos volt, hogy a füzet kifejező legyen számomra.

Így amikor érzem, hogy hívogat a füzet, nem fékezem magam. Leírok minden gondolatot. Nem érzést. Az adott. Azt is, de a dühömet szavakká formálom. Nem fogom vissza magam. Addig írok amíg van bennem szó. Aztán egyszer csak elfogy. Teleírok 5-6 oldalt. Talán még azonnal nem is érzem, hogy mi történt vagy mi változott. De másnap már elindul valami. Könnyebb vagyok, nyugodtabb vagyok. Valami helyre billen. Már nem is fontos. Már kiadtam. Nem gondoltam volna, hogy tényleg hatásos lesz számomra, de az a helyzet, hogy nekem működik.

Sokszor érzem, hogy írnom kéne, de akkor bele kéne mennem az érzésbe, ami alapból adott, de kerülgetem. Ami nem jó. Sokszor a menekülés erősebb. De amikor nem menekülök és neki állok írni, nekem rengeteget segít. Ráadásul olyan dolgokban, amelyekről már beszéltem másnak, vagy terapeutának, de nem így, mint a düh füzetben. Hihetetlen milyen nyugalom jön utána napokig. Ha viszont visszakúszik, akkor újra írni kell.

Ez az én düh füzetem, haragos betűim őrzője:

Te ki próbálnád a düh füzetet?